Metacommunicative Performative Competence
metakommunikatív performatív kompetencia
Metacommunicative Performative Competence (MPC) [‘mɛtəkə’mjuːnɪkətɪv/ /pə’fɔːmətɪv/ /’kɒmpɪt(ə)ns/] meta (prefix); situated change, communicative (adjective); embodied exchange, performative (adjective); creative enactment, competence (noun); cultural sensitivity.
Metacommunicative Performative Competence (MPC), like performance, is an elusive, ephemeral and contested term. Epistemologically, MPC raises questions about how performance is currently theorized and practiced. MPC approaches performance from a communication’s perspective that views performance as a meaning-making system that helps structure the socio-cultural environment in which it takes place. It describes the role that performativity plays in the social construction of reality. It also acknowledges that performance is created in one cultural-historical context, but is interpreted in another. It is this metacommunicative dislocation that makes interpretation necessary.
MPC also articulates the ways in which performers and their audiences navigate their relationship. It draws upon principles like that of communication theorist Paul Watzlawick’s (1967) famous dictum: you cannot not react (communicate) to each other. Thus, central to the metatheorum of MPC is the collapse of the binary distinction between performer and audience to highlight their symbiotic relationship. Framed within Hans-Georg Gadamer’s (1975) ‘historical consciousness’, MPC explains that performance as a tradition-forming construct cannot be understood apart from its dependency upon that relationship and its social context. Therefore, it is critical to take into account the situational processes and culturally performative conditions essential to effecting embodied communicative exchange and meaning-sharing that establishes the performer-audience relationship.
The theorization and continual transformative understanding of this ephemeral relationship is essential to how performance will be conceived and practiced in the future. MPC implies that both performer and audience go beyond meaning-sharing to re-define their roles as participant co-constructors and, in so doing, arouse one another’s senses to achieve the performative state of co-experience in the here and now. In this respect, MPC may be used by performance theorists and performers to understand and establish the democratic relationship between all participants as co-subjects.
Author and translator: Deborah Newton
metakommunikatív performatív kompetencia
Metacommunicative Performative Competence
A metakommunikatív performatív kompetencia (MPC) a performanciához hasonlóan nehezen megfogható, efemer és vitatott kifejezés. Episztemológiailag az MPC a performancia aktuális elméletére és gyakorlatára vonatkozó kérdéseket vet fel. Az MPC a performanciát a kommunikáció szempontjából közelíti meg, ami a performanciára a kontextusaként szolgáló társadalmi-kulturális környezet strukturálását segítő jelentés-teremtő rendszerként tekint. Azt a szerepet írja le, amelyet a performativitás a valóság társadalmi felépítésében játszik. Azt a tényt is elismeri, hogy a performancia adott kulturális és történeti kontextusban jön létre, értelmezése pedig más kontextusban történik. E metakommunikációs diszlokáció teszi az értelmezést szükségessé.
Az MPC azokat a módokat is kifejezi, amelyekben az előadók és hallgatóságuk a kapcsolatukat irányítják. Olyan elvekre építkezik, mint amilyen például a kommunikáció elméletével foglalkozó Paul Watzlawick (1967) híres axiómája: nem lehet nem kommunikálni egymással. Ily módon az MPC metaelméletének lényege az előadó és a közönség közötti bináris megkülönböztetés összeomlása a közöttük fennálló szimbiotikus kapcsolat kiemelése érdekében. A Hans-Georg Gadamer (1975) „történeti tudat”-án belül megalkotott MPC rávilágít arra, hogy a performancia mint hagyományformáló struktúra e kapcsolattól való függőségén kívül és a társadalmi kontextusból kiszakítva nem érthető. Ezért kulcsfontosságú, hogy figyelembe vegyük az előadó-közönség kapcsolat megteremtésére szolgáló jelentésmegosztás és megtestesített kommunikációs információcsere megvalósításához a helyzeti folyamatokat és a kulturálisan performatív feltételeket.
Ennek az efemer kapcsolatnak az elmélete és folyamatos átalakító megértése alapvetően fontos a performancia jövőbeni felfogása és gyakorlása szempontjából. Az MPC azt jelenti, hogy résztvevő társteremtői szerepük újradefiniálása érdekében mind az előadó, mind a közönség túllép a jelentés-megosztáson, és eközben egymás érzékeire hat a közös tapasztalat performatív állapotának itt és mostban történő elérése érdekében. E tekintetben az MPC-t a performanciaelmélet elméleti szakemberei és az előadók is felhasználhatják az összes résztvevő mint társalany közötti demokratikus kapcsolat megértése és létrehozása érdekében.
Author and Translator: Deborah Newton